Nem várt kalandtúrám

Kedves Barátaim!

Van egy új kedvenc sétairányom itt Balatonalmádiban. Szeretek Vörösberény felé bandukolni. Egyrészről azért, mert kicsit olyan falusias hangulatú, ami nagyon is ismerős a számomra, másrészről közelebb van, mint a Balaton part. Rengeteg baromfit is látok-szagolok útközben, szóval érnek az ingerek.
Ezért is örültem ma reggel, hogy elkísérjük NagyPát Berénybe. NagyPa vásárolni akart az itteni közösségi házban valami mütyürt, ezért jó ötletnek tűnt, ha összekötjük a sétámmal.
Amíg ő nézelődött bent, én PótÁval várakoztam kint. Egyszer csak az egyik kertből előmerészkedett egy kismacska, aztán még egy, aztán még egy, számolni sem bírtam, annyian lettek. Mind bámultak engem, én meg néztem, mit néznek. Ja, engem! Annyira bátrak voltak, hogy úgy gondolták jó móka lesz tőlem egy méterre birkózni. Akkora hancúrt még nem is láttam. Gurultak, ugráltak előttem és egyáltalán nem féltek.
Hamarosan indultunk tovább, így elköszöntem a kiscicáktól, akik egy darabon még elkísértek.
Hazafelé a belső utcákon indultunk el. Az egyik utca különösen felkeltette az érdeklődésemet, ezért szolid célzást tettem, hogy hé, amott, egy kicsit arrébb, ott van valami finom illat, szeretnék arrafelé szaglászni.
PótA vette is azonnal a jelzésemet és elindultunk befelé az utcába. NagyPa mondta, hogy menjünk még egy kicsit tovább, nézzük meg a patakot is, úgysem láttam még ilyet. Még hogy nem?
Megnéztem a patakot. NagyPa megint megszólal, menjünk még egy kicsit, ha már itt vagyunk, nézzük meg a Malom-völgyi pihenőhelyet is.

Úgyhogy nekiindultunk egy földúton, végig a patak mellett.

Közben ilyen szépen beláttam az egész Malom-völgyet.

Megérkeztünk a pihenőhelyre. Láttam itt friss vaddisznó túrásokat is és érett a vadkörte, amiből szedtünk egy kicsit.

Egyébként lehet itt piknikezni is, mert vannak padok és tűzrakó hely is.
Én meg is elégedtem volna ennyivel, szépen körbejártam mindent és arra gondoltam, hogy mehetünk haza.

Ekkor NagyPa megint megszólalt: Menjünk tovább az erdőn át, teszünk egy körtúrát. Most már úgyis úgy lesz rövidebb az út hazafelé, ha továbbmegyünk. Nem nagyon akaródzott, PótA is fáradt volt, de ha NagyPa kitalál valamit, még a Jóisten sem állíthatja meg. Úgyhogy bevetettük magunkat az erdő sűrűjébe.

Időnként elég sűrűek voltak az ágak útközben, de ekkor még nem gondoltam semmire, csak igyekeztem tartani a lépést.

Szerencsére aztán kiértünk az erdőből egy tisztásra.

Az út felvitt egy dombtetőre...

... és ámulva néztem körbe. Nem messze a határban látszott Szentkirályszabadja, ha visszafelé tekintettem, láttam az erdőt és a völgyet, ahonnan jöttünk.

NagyPa megint megszólalt, hogy menjünk itt le a dombról, odalent találunk egy másik patakot, annak követjük az útját és már otthon is vagyunk.

Lementünk hát, és egy bokros-cserjés sűrűségben találtuk magunkat. Nem akartam akadékoskodni, de itt út nem nagyon látszott, ha volt is valaha, már rég benőtték a növények. De NagyPa csak ment, csak ment elől és váltig állította, hogy jó az irány. A bokrok egyre sűrűbbek lettek, PótA meg tombolt, hogy hova a fenébe megyünk, forduljunk már vissza. Az igaz, hogy találtunk egy patakot, pontosabban csak patak medret, mert ebben csak eső idején folyhat a víz. Ráadásul egy felhúzott vadkerítésbe is beleütköztünk. Úgyhogy sajnos, vagy szerencsére, de vissza kellett fordulni.
Na de merre tovább?
Csak muszáj menni valamerre!
Előttünk egy hatalmas szántó.
NagyPa megszólalt, végigmegyünk a szántás szélén, kijutunk egy földúthoz, azon tovább és már otthon is vagyunk.

Igen ám, de éppen dolgozott itt egy traktor, a frissen szántott földben pedig elég nehéz haladni, annyira süppedős. Én már nagyon, de nagyon fáradt voltam. Szerintem a traktoros is furcsállhatta, mit keresünk ott, honnan kerültünk elő. De szerencsére kijutottunk arra a bizonyos földútra, ...

... és a szőlőskertek mellett elhaladva valóban hamarosan haza is értünk.
Mindez a kalandos út eltartott vagy három órát, pedig csak megakartam szagolni valamit az utcában!