Egy felismerés

Kedves Barátaim!

Ólmos fáradtság tört rám. Ilyenkor a sétáimat lassan, cammogva teszem, igazából most már általában így van. Nem is mindig van kedvem elmenni messzebbre, igyekszem gyorsan elintézni a kisdolgokat itt az utcában, hogy minél előbb visszafekhessek az ágyikómba, vagy a szőnyegemre az erkélyen, mert most ez az új kedvenc helyem.
Na de amiről szólni szeretnék, az este történt velem. Úgy éreztem, hogy lesz bennem erő felmenni a kedvenc teremre, ezért arra vettem az irányt. Szeretek arra sétálni, ugyanis bár emelkedőn kell menni odafelé, de a hazaúton megtakarítom az energiát, mert csak ereszkedni kell, ami nagyon jó érzés.
Szóval cammogunk így este PótÁval és ekkor elöntött egy felismerés. Előbb elmondom mi az, aztán kifejtem: "A séta a fontos, nem pedig a célba érés." Ugyebár már öreg vagyok, nehezemre esik a mozgás, bár a szellemem még nagyon is virgonc. De hiába, ha a test nem akar engedelmeskedni. Amikor először kezdtem fáradékonyabb lenni, még nem akartam törődni vele, beleindultam a sétába, aztán meg meglepődtem, mert már alig bírtam hazajönni. Néhány ilyen eset után rá kellett jönnöm, hogy bizony nem minden alkalommal tudok eljutni a kívánt célállomásokra. Beletörődtem, elfogadtam. Elkezdtem inkább arra figyelni, hogy szépen, nyugisan cammogjak, pipiljek itt-ott, amíg kedvem van és ennyi. Szépen lazán. Tudjátok, eddig négyszer mentem sétálni naponta, de most inkább a háromhoz lett kedvem. És tudjátok, mi az érdekes? Az egyik sétám mégis sikerül olyanra, hogy eljutok egy messzebbi célirányomba is. Hát nem érdekes?
Ha megvan a szemed előtt a célod, de nem erőszakolod, hogy elérd, eléred, könnyedén. Hát erre jöttem rá.
És ebből meg is fogalmaztam egyik életfilozófiai gondolatomat: "Minek sietni, lassan is odaérsz."